A rokka felborult, látszik, hogy használója sebtében pattant fel mellőle. A házimunkát abbahagyva kifutott a kert végébe, ott egy fának támaszkodik és figyel. Arca átszellemült, tekintete mintha a messzeségbe révedne – ám nem kifelé figyel, hanem befelé. Jules Bastien-Lepage monumentális festményén Jeanne d’Arc egyszerre hétköznapi és a hétköznapiságot meghaladó nő. A művész nem a felvértezett orléans-i szüzet örökíti meg, hanem a sebezhetőt – az elhívás pillanatában.
Minden kaland egy hívással kezdődik. Luke Skywalker is elmerengve bámulja a Tatooine kettős naplementéjét, mert érzi, hogy mögötte egy új, tágasabb horizont várja, a női hős útja mégis gyakran más, mint a férfi kalandoroké.
A konkrét hívás a férfi hősök számára többször érkezik kívülről: egy váratlanul felbukkanó térkép, egy megbízatás az ellopott tárgy visszaszerzésére, egy segítségkérés az álruhás jótevőtől. A hős feladat előtt áll, amit meg kell oldania, s amelyért a jutalma általában a státusz és a közösség elismerése.
A női karaktert a férfihez képest sokkal jellemzőbben vezeti az intuíciója, látomásai vagy megérzései – és gyakran a természetben kap inspirációt, mint Johanna. De mennyire evidens, hogy a nő merjen hallgatni a megérzéseire? Hogyan jutottunk el odáig, hogy ez (újra) természetes legyen, s aztán hogyan távolodtunk el tőle ismét? És legfőképpen: hogyan térhetünk vissza a fa alá?
 |
| Jules Bastien-Lepage: Jeanne d’Arc (Szent Johanna), 1879 – Metropolitan Museum of Art, New York |
A hagyományos, patriarchális történetekben (gondoljunk a klasszikus mesékre vagy a régi kalandfilmekre) a nő ritkán volt alanya a kalandnak. Legtöbbször ő volt a jutalom, a megmentendő hercegnő, a Sárkány által elrabolt kincs vagy a hősnek felajánlott nyeremény. Ha pedig nem áldozatként szerepelt, akkor ő maga volt a veszély, a szirén vagy gonosz boszorkány, aki letéríti a férfit az útjáról.
Király Jenő terminológiája szerint a nő sokáig magát a Területet jelentette, amit a (férfi) kalandornak fel kellett fedeznie vagy meg kellett hódítania. Amikor a klasszikus kalandhős elindul az ismeretlenbe, küldetése kettős, ám valójában egy: meg kell hódítania a vad Területet (a dzsungelt, a sivatagot, a vadnyugatot, a kalózhajót), és ennek a hódításnak a betetőzése, szimbolikus trófeája a nő megszerzése. A nő birtokbavétele jelzi, hogy a hős uralma végleges a Terület felett.
Laura Mulvey 1975-ös, mérföldkőnek számító esszéje, a Visual Pleasure and Narrative Cinema (A vizuális élvezet és az elbeszélő film) tökéletesen alkalmazható a kaland műfajára is. Mulvey vezette be a Male Gaze (férfi tekintet) fogalmát és mondta ki, hogy a klasszikus hollywoodi történetmesélés a heteroszexuális férfi néző pozícióját tekinti alapértelmezettnek.
A kaland zsánerben a férfi aktív, ő a cselekvő alany (ő hajtja végre a kalandot), a nő pedig passzív, a látvány tárgya. Feladata sokáig pusztán annyi volt, hogy „szép” legyen a veszélyes háttér előtt, lassítsa a narratívát a puszta vizuális jelenlétével (gondoljunk a korai James Bond-lányokra vagy a klasszikus westernek sikoltozó, megmentésre váró nőire). De lehetett femme fatale, a végzet asszonya is, aki eltérítette a férfit a küldetésétől – mint Odüsszeuszt Kirké vagy a film noir-ok nyomozóit a gaz csábító -, s aki miután magának is követelt a kalandból, rendszerint megbűnhődött.
A női tapasztalás belső, szubjektív megélése szinte teljességgel hiányzott a kalandból. Amikor Joseph Campbell, A hős útja szerzőjének tanítványa, Maureen Murdock rákérdezett mesterénél, miért csak férfi hősről ír, a válasz az volt, hogy a nőnek nincs szüksége kalandra, mert ő maga a cél, a vágyott állapot, ahová a férfi el akar jutni. Murdock nem elégedett meg a válasszal, inkább megírta saját pszichológiai és narratív modelljét, A hősnő útját.
 |
| Giovanni Battista Bellini: Proserpina elrablása (Plútó és Proserpina), 1505 körül – Musée du Louvre, Párizs |
A transzgresszió (latin eredetű szó, jelentése: átlépés, áthágás) nem egyszerűen lázadást vagy szabályszegést jelent. Georges Bataille, 20. századi francia gondolkodó szerint a transzgresszió a tabuk és a társadalmi határok tudatos, szinte szent áthágása.
Bataille szerint a tabuk (a korlátok, a társadalmi elvárások, a „jó kislány” szerepek) azért léteznek, hogy fenntartsák a hétköznapi világ rendjét. A transzgresszió az a pillanat, amikor az ember veszi a bátorságot és átlépi ezt a határvonalat, mert megérti, hogy a határ túloldalán – a tiltott, a sötét, a félelmetes zónában – rejtőzik az igazi, nyers életenergia és az igazság. Ez nem rombolás, hanem a korlátok tágítása: átlépni a kerítésen, hogy megtudd, ki vagy te a szabályokon túl.
Maureen Murdock modelljében a női út pontosan egy ilyen radikális transzgresszióval indul.
Az első lépés: A hősnő elszakad a tradicionális feminitástól (az anyai mintáktól, a passzivitástól, az áldozatszereptől), és átlépi a maszkulin világának határvonalát. Beiratkozik a férfiak játékába: hajt, teljesít, karriert épít, versenyez – ő lesz a tökéletes racionális harcos. Megtanulja a struktúra nyelvét, eléri a külső sikereket.
A krízis: A hősnő rájön, hogy a maszkulin páncélban elvágta magát saját gyökereitől, az intuíciójától, a testétől. A siker ellenére beköszönt számára a spirituális aszály, a kiégés időszaka. Ekkor kell megtennie a legnehezebb, igazi transzgresszió lépését: a saját alvilágába való alászállást.
Ez a „női fekete kaland” magva. A hősnő már nem kifelé fordulva harcol, hanem önként – vagy a kiégés kényszere miatt – alámerül a belső sötétségébe. A szétesés, a depresszió, a gyász, a megállás időszaka ez. A nőnek szembe kell néznie saját, elnyomott árnyékaival, a dühével és az elfeledett könnyeivel.
 |
| Artemisia Gentileschi: Judit lefejezi Holofernészt 1620 körül – Galleria degli Uffizi, Firenze |
Amikor a nő kilép a passzivitásból, és kezébe veszi a fegyvert, hogy szembenézzen a szörnnyel, megszületik a valódi, aktív női kalandor.
Sarah Connor az első Terminátor-filmben még megmentendő áldozat, az 1991-es Az ítélet napjában már kőkemény, militarista akcióhős. Ellen Ripley, Jordan O’Neil (Ridley Scott G.I. Jane-ében) vagy Lara Croft fegyvert ragadnak, saját jogon kalandorok és hősök – a férfival egyenrangúvá válnak, de „cserébe” elnyomják sebezhetőségüket.
Murdock rendszerében a düh és a maszkulin erő felvállalása (az első határátlépés) csak az út kezdete. A fegyveres amazonok viszont ezt a dühöt és harciasságot teszik meg végcélnak. Miért? Mert a bizonyításvágy küzdelme, a harc és a bosszú (bármilyen véres is) még mindig akció. És az akció – Király Jenői értelemben – a maszkulin pátosz része.
Az amazon azért nem mer letérni a harctérről, mert a fegyver letétele a patriarchális logikában egyenlő a gyengeséggel, a megadással, a régi passzív Terület státuszba való visszazuhanással. Ha azonban a hősnő csak a fegyverrántásig és a bosszúig jut el, újabb csapdába esik. A 80-as, 90-es és 2000-es évek popkulturális robbanásának akcióhősnői – a gépfegyveres Ripley-től a Kill Bill Menyasszonyáig – elkerülik a legfontosabbat: a csendet.
A gépfegyver ropogása és a szamurájkard suhogása valójában a lélek elnémítására szolgál. Mert lőni még mindig könnyebb, mint befelé figyelni. És a popkultúra azonnal le is csap erre: a fegyveres nőből árucikket csinál. Eszünkbe juthat Jamie Lee Curtis „harcias” sztriptíze a True Lies-ban vagy a hiperszexualizált, 1996-os Lara Croft. De a női düh a Kill Bill-ben sem megtisztulás, hanem egy szexi, esztétizált pop-fétis a férfi tekintet számára. Az amazon azt hiszi, szabad, de valójában csak egy másik maszkulin forgatókönyv szerint játszik.
 |
| John William Waterhouse: Circe Offering the Cup to Ulysses (Kirké felajánlja a kelyhet Odüsszeusznak), 1891 – Gallery Oldham, Manchester |
A 2010-es évekre aztán valami gyökeresen megváltozik. Nem kis részben azért, mert a történetmesélés hátországában – a fantasy és a spekulatív fikció világában, különösen a Young Adult műfajának megjelenésével – érkeznek a női írók, alkotók, és velük együtt egy teljesen új nézőpont.
A női hős végre kikerül a Male Gaze uralma alól. Nem azért van ott, hogy latexruhában feszítsen a férfi néző előtt, és nem is azért, hogy érzelmektől megfosztott, jéghideg terminátorként gyilkoljon. Gondoljunk Jennifer Lawrence-re Katniss Everdeenként, Shailene Woodley-ra a Beavatott-ban, vagy a közelmúltból Anya Taylor-Joy zseniális, aszketikus, szinte mitologikus jelenlétére a Furiosá-ban vagy A szurdok című filmben!
A női fehér kaland lényege a rend helyreállítása a világban, de úgy, hogy a hős nem áldozza fel érte a lelkét és az érzelmi integritását. Az „új hullám hősnőinek” ereje nem a fizikai dominanciájukban rejlik, hanem az elveikben, az empátiájukban és a túlélési ösztönükben.
Ők képesek arra, amire a 90-es évek amazonjai nem lehettek: összekötik a maszkulin cselekvést a feminin intuícióval és együttérzéssel. Megmutatják, hogy az igazi erő nem a sebezhetetlenségben, hanem a sebezhetőségünk felvállalásában és a tudatos cselekvésben rejlik.
 |
| Katniss Everdeen (Jennifer Lawrence) Az éhezők viadala: Futótűz (Catching Fire) című filmben, 2013 – Lionsgate |
Maureen Murdock 1990-ben megjelent elmélete természetesen kritikákat is kapott. Szóvá tették, hogy a feminin és maszkulin tulajdonságokat túl élesen választotta szét, és azt is, hogy csak egy szűk, kiváltságos réteg engedheti meg magának a „világból való kivonulást”, amit a belső munka megkövetel. A modell legnagyobb kihívójának mégis az idő és a korszellem megváltozása bizonyult, mely a modern feminizmus számos vívmányát is zárójelbe teszi.
Bár a 2010-es évek elhozták Katniss Everdeen és az új hullámos, szexualizálatlan, komplex hősnők diadalát, a történetmesélés hátországa néhány év alatt radikálisan megváltozott. A streaming-forradalom, az algoritmusok térnyerése, a pandémia alatti bezártság és a techcégek előretörése egy egészen új, digitális kényszerpályára állította a női hősöket.
A mai internetes kultúra kész, instant identitás-csomagokat kínál. Mindent elborítanak az „esztétikák” és a kívülről választott narratívák:
Ha lázadni akarsz, ott a Dark Academia.
Ha a természethez kapcsolódnál, a Cottagecore.
Ha a sötét női erőt élnéd meg, a Dark Feminine.
Ha törtető karrierista lennél, a Girl Boss.
Ha a spirituális utat járnád, a Witch.
A tudatos wellness-vonalon a That Girl.
A „békebeli nosztalgiát” és a tradicionális szerepeket keresőknek pedig ott a Trad Wife.
Azonban ha nem azért mész el kalandozni, mert arra a hívás inspirál, hanem azért, hogy a díszletek meglegyenek és kipipálhasd a tökéletesen komponált online tartalmat, lemaradsz a valódi kalandról, a megélésről.
A külső narratíva-választás legnagyobb hátulütője, hogy az ember nem a saját útját járja, hanem egy algoritmus által etetett trendet másol. Ahelyett, hogy a lelkére figyelne, amelynek a vezetésével megtörténhet az integráció, egymáshoz nem illő tükörcserepekből próbál összeragasztani egy olyan képet, amely kifelé jól mutat.
Ahhoz, hogy a szétesett tükörcserepek helyett valódi, autentikus egész ragyogjon – egy olyan én, amely belülről kifelé építkezik –, elengedhetetlen leválni a külső zajról. Ki kell lépni az algoritmusok véget nem érő reakció-kényszeréből és szembe kell nézni a ténnyel: a felgyorsulás, az online identitás-jelmezek és a gyors energiaszerzés vágya mögött spirituális szomjúság és magány van.
A valódi megújuláshoz idő kell – és mindenekelőtt (lélek)jelenlét. A világ jelenségeire való kényszerű reagálás helyett elcsendesülés, a befelé figyelésre szánt minőségi idő, és tudatos önkifejezés.
A csend nem üres, hanem a megújulás termékeny forrása. A csendvirágok folyamatosan nyílnak. :) Az intuitív írással pedig papírra vetjük, ami ebből a belső forrásból születik. Nem a külvilágnak alárendelődve gyártunk tartalmat, hanem önmagunkhoz kapcsolódunk. Nem mások történeteit másoljuk, hanem a saját szavainkkal és a lelkünk ritmusa szerint írjuk meg a saját mítoszunkat.
A kör bezárul, hogy szintet léphessünk: Jules Bastien-Lepage festményének Johannája ott áll a fa alatt. A levelek között átszűrődő fényben, ahol a külvilág zaja elmosódik, megszületik a valódi hívás. Látszólag egyedül van, a lombok mögül azonban az előtte járó szentek súgják neki, bízzon magában. Ugyanígy suttognak hozzánk művész elődeink is, akik annyit küzdöttek – különösen nőként –, hogy önmagukhoz hűen élhessenek és alkothassanak.
A te életed, a te belső kontinensed, a te megírandó műved rád vár. Indulj el, lépj át a határon, teljesedj ki!
Isten hozott a kalandban! :)
A Kaland – 21 napos kreatív írás kihívásról itt olvashatsz, és június 11-éig csatlakozhatsz!
Bataille, Georges: Az erotika. (Ford. Lázár Péter), Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986. (A transzgresszió és a szent határátlépések alapműve.)
Collins, Suzanne: Az éhezők viadala-trilógia. (Ford. Totth Benedek), Agave Könyvek, Budapest. (Katniss Everdeen és a modern, érzékeny és erős női hős popkulturális alapvetése.)
Garrard, Mary D.: Artemisia Gentileschi: The Image of the Female Hero in Baroque Art. Princeton University Press, 1989. (A legfontosabb alapmű Gentileschi művészetének és feminista olvasatának újrafelfedezéséről.)
Király Jenő: Mágikus mozi (Műfajok és mitológiák). Korona Kiadó, Budapest, 1998. (A nő mint a meghódítandó „Terület” és a maszkulin kaland-struktúra elméleti alapja.)
Murdock, Maureen: A hősnő útja. (The Heroine’s Journey), 1990. (A női psziché fejlődési íve, az elszakadástól az alvilági alászállásig.)
Mulvey, Laura: Vizuális élvezet és narratív film. (In: Metropolis, 2001/3. szám). (A „Male Gaze”, azaz a férfi tekintet elméletét megalapozó klasszikus tanulmány.)
Nochlin, Linda: Miért nincsenek nagy női művészek? (In: A női tapasztalat művészete, szerk. Tatai Erzsébet, Új Mandátum, 2002). (A feminista művészetelmélet és a női alkotók kánonból való kihagyásának alapműve.)
Twenge, Jean M.: iGeneráció (Akik okostelefonnal a kezükben nőttek fel). (Ford. Szabó Előd), Édesvíz Kiadó, Budapest, 2018. (A Gen Z digitális szokásainak, az online tér kényszereinek és a magánynak a szociológiai háttere.)
