Csendvirágok: Próza: FELTÁMADÁS - Antaro meséje (Az Egység meséi 3.)

Antaro, az öreg szerzetes valamikor régen Isten szolgálatának szentelte magát. Embertársai bölcs tanácsai miatt tisztelettel fordulnak felé, ám afféle mogorva remetének tartják. Mindennapjai kiszámítható mederben zajlanak egészen addig, míg rá nem bíznak egy nehezen kezelhető gyermeke és az új kihívás a feje tetejére állítja Antaro világát.

Messze-messze, egy festői szépségű völgyben, mely két falu határán helyezkedett el éldegélt egy öreg szerzetes, Antarónak hívták. Kis kolostora egyik falunak sem volt a része, viszont mindkettőből fogadta az évek során egyre fogyatkozóbb létszámú híveket, vezetője pedig a falvak lakosságának rendszeres segítségnyújtója volt. Gondoskodása nem függött attól, hogy az adott ember mit gondolt Istenről, járt-e nála szertartáson vagy bármilyen módon kiérdemelte-e a jótettet. Antaro nem akart téríteni, csupán természetszerűen képviselte azt, amit szíve mélyén igaznak érzett.

Valamikor, egyszer a szolgálatnak szentelte az életét, s annyira régen élt már így, hogy szinte el is felejtkezett arról, mikor és hogyan kezdte. A kézfején sokasodó májfoltok emlékeztették, hogy az idő bizony múlik, testének ezt a részét látta legtöbbször, hisz’ általában egész nap munkálkodott valamin. Reggel megetette az állatokat, amikor hűvösebb lett az idő, a madáretetőket is feltöltötte. Amíg az időjárás engedte, művelte kertjeit, zöldséget, gyümölcsöt gyógy- és fűszernövényeket, virágokat termesztett, s amit a földtől ajándékba kapott, annak nagy részét ő maga is továbbajándékozta a falubeli rászorulóknak. Miséket is tartott és tanította azokat, akik hozzá fordultak, bár a misék sosem követtek egy megszabott liturgiát – valójában senki nem is emlékezett rá, milyen egyház papja Antaro. Keresztény lehetett, mert beszélt Krisztusról – a képe is ott lógott a leginkább egy régi présházra emlékeztető, puritán berendezésű kolostor falán -, de az ő tanításain kívül semmilyen dogmát nem emlegetett. Figyelt az emberekre, meghallgatta őket, majd mondott néhány szót – általában nem szaporította túl. Legszívesebben szeretett völgyében ténykedett, s ha mennie kellett, mert hívták, befogta a szürke csacsit és bezötyögött valamelyik faluba; többnyire betegekhez ment, gyógykenőcsöt vitt nekik, beszélgetett velük, esetleg temetett.

Talán azt gondolod, az emberek szerették és becsülték Antarót, ám ez nem volt egészen igaz. A legtöbben különc, furcsa szerzetnek tartották, s bár sokan tisztelték, igazán szeretni ők sem tudták, merthogy hozzá nem lehetett közel kerülni. Mindenkit meghallgatott, de senkinek nem mondott magáról semmit, a völgy afféle magányos remetéje volt. Általában azoknak tudott adni a jelenléte, akik nagyon el voltak keseredve vagy sokat szenvedtek, meg azoknak a fiataloknak, akik még nem álltak be a felnőtt élet mókuskerekébe, és még fel merték tenni az élet nagy kérdéseit. Antaro egy kicsit beszélgetett velük, de válaszokat nem adott. Megosztotta azonban velük a völgy csendjét: lehetőséget nyújtott nekik, hogy addig maradjanak, ameddig szükséges, s majd a maguk válaszait meglelve menjenek tovább. Akiben megvolt az érettség, hogy képes legyen elfogadni e csendet, örömmel és erővel feltöltődve távozott, és általában egész életében hálás szívvel gondolt az öreg szerzetesre.

Történt egyszer, hogy Antarót egy fiatal lányhoz hívták, aki súlyosan megbetegedett. Sarah-nak hívták, ismerte őt, hisz’ nem sokkal azelőtt a lány megesett, a gyermek szintén nagyon fiatal apja nem tudta vállalni a felelősséget és elszökött, a családok között kitört botrányt pedig Antaro simította el, s egy ideig látogatta is Sarah-t és a kisfiát, aki anyjától a cseppet sem szokványos Ámon nevet kapta. Négy év telt el azóta, pedig mintha csak tegnap lett volna! A lány – szinte még mindig gyerek – soványan és sápadtan feküdt az ágyon. Antaro az első pillanatban észrevette a halál jelenlétét.

— Atyám, kimegyek ebből a világból, tudom, mit mondott erről nekem, de már nem áltatom magam tovább… nem tudom folytatni. Látni akartam magát! Ámon és maga egyedül csak, akikkel valaha meg tudtam élni, hogy szeretek és viszont szeretnek… köszönöm! Ez a környezet… nem kedvez neki… kérem, segítsen, hogy a fiam erkölcsi tartásban nevelkedhessen, tudom, hogy itt és most senki más nem tudja neki megadni ezt, csak maga. Kérem, fogadja magához!

Antaro hosszú élete során először találkozott olyan kéréssel, melynek teljesítése ellen egyszerre tiltakozott minden porcikája, s mégis, egész lényével érezte: ezt kell tennie! Magához vette hát a gyereket, akinek édesanyja így már nyugodt szívvel távozott e számára keserves földi létből, s igyekezett legjobb tudása szerint gondoskodni róla.

A gondoskodásban rutinos volt, nem volt olyan élőlény, akit ne tudott volna szükségletei szerint ellátni, Ámon azonban kifogott rajta. Egyáltalán nem volt az a szelíd és szabálykövető legényke, mint amilyennel először tűnt! Gyakori komorságát és kirobbanó dühkitöréseit Antaro az első évben betudta a gyásznak, a helyzet azonban később sem változott sokat. Ámon egy sötét tekintetű kis méregzsák volt, aki leginkább egymagában szeretett elvonulni, és a kötelességeit ugyan teljesítette, de lerítt róla, hogy nem érzi magát túl jól a nevelőapjával. Antaro olyasmivel szembesült magában, amivel korábban soha: bosszankodott, sőt nemegyszer dühbe gurult Ámonra, úgy kellett visszafognia magát, hogy ne járjon el a keze. Mi történik? Ő bizony szelídnek ismerte saját magát, és minden rendben is volt, amíg egyedül élt vagy csak vendégül látott másokat… aztán felbukkant ez a gyerek… egyszerűen túl nagy teher neki!

Egy alkalommal meglátogatta őt egy jóbarát. A hölgy – rövid ezüsthajú, mosolygós-alma arcú - a falu egyik tehetős családjának házvezetőnőjeként dolgozott, emiatti elfoglaltságában ritkán mozdulhatott ki, de réges-régi barátság kötötte őt össze Antaróval, így ha tehette meglátogatta. Annak ellenére, milyen régóta ismerték egymást, Antaro még Valériával sem osztott meg semmit magáról, rendszerint mindig a nő mesélt neki. Most azonban ezzel a kérdéssel szembesítette:

— Szoktál te játszani ezzel a gyerekkel?

— Hmm… nem, dehogy…

Játék… Antaro szinte el is felejtette, mit jelent ez a szó! Hosszan kellett ízlelgetnie, annyira távoli volt. De valami benne mintha kezdett volna emlékezni… Valéria szavai olyanok voltak, mintha egy jégbefagyott tó felszínéhez érne az első napsugár.

Az első próbálkozásokkal kudarcot vallott Ámonnál, de nem adta fel: valami mindig tovább hajtotta. Volt egy erőlködés jellege a dolognak, különösen, hogy Ámon rendszerint egy mozdulattal söpört le minden nagyszerű játék-ötletet, amivel Antaro előállt számára.

Tél volt épp, és hatalmas, legalább félméteres hó esett, szűz-fehér, vaskos takaró ereszkedett a völgyre. Antaro kirándulni vitte Ámont, s útközben egyszer csak történt valami: az öreg, aki mindig biztonsággal közlekedett mindenütt és tudta a dolgok és tevékenységek megfelelő rendjét, belecsúszott egy árokba, de úgy, hogy szó szerint nyakig ült a hóban… és láss csodát: mérgelődés helyett egy hatalmas nevetés robbant ki belőle!

Nevetett magán, az elmúlt év gyürkőzésén… és ahogy tovább engedte ezt a nevetést, már az egész életének lázas komolyságán, kötelességtudó erőfeszítésén nevetett. Annyira önfeledten kacagott, hogy egy szempillantás alatt kikerült Antaro, a szerzetes szerepéből, a kacagása pedig annyira ragadósnak bizonyult, hogy Ámon is vele nevetett. Egy hatalmas ragyogás volt a kettejük közös nevetése, és hömpölygött és gurgulázott tovább, mintha az örökkévalóság sem szabhatna neki határt. Antaro számára csak ezután tudatosult, hogy ő még nem is hallotta nevetni a kisfiút, de bizony arra sem emlékezett, ő mikor nevetett ilyen jóízűt utoljára!

Ez a téli kirándulás gyökeresen megváltoztatott mindent! Antaro és Ámon játszótársak lettek. Napról napra jött a spontán játék… kukoricacsuhé bábokkal előadott rögtönzött színdarab, este a kandallóban ropogó fahasábokba belelátott mesék, odakinn hóvár-építés, fogócska… és még több játék, nevetés, beszélgetés, barkácsolás, alkotás.

Mire tavasz lett, nem csak a hótakaró olvadt le a tájról, hanem Antaro szívének korábban befagyott tava is egészen felengedett. De Ámon is megváltozott! A dacos kisfiú csupa tűz természete megmaradt ugyan, ám ezt lelkesen fordította a világ megismerésére, új játékok kitalálására és az Antaróval végzett hétköznapi teendők elvégzésére. Ezek a hétköznapi teendők már nem is voltak olyan hétköznapiak! Bár Antaro sok mindent eddig is szeretett csinálni közülük, most már kifejezetten élvezte őket.

„Hol voltam eddig?” – kérdezte magában csodálkozó mosollyal. És micsoda öröm volt, hogy mindezt most Ámonnal is megoszthatta! Valéria is egyre gyakrabban fordult meg náluk, az együtt töltött idő még meghittebbé tette otthonukat, Antaróval közös beszélgetéseik pedig olyannyira elmélyültek, hogy szinte észrevétlenül megszűnt az egyoldalúság: kölcsönösen kinyíltak egymás felé.

Ám a szabadulás nem csupán derűs jókedvvel jár, ahol ennyi fény ragyog fel, ott bizony a sötét is megjelenik! Antaro egy ideje már érezte, hogy melegség van a szívében, sőt időnként úgy tűnt, mintha a szíve helyén forrongó vulkán lenne, ami folyton pulzál, lüktet - lehetetlen nem érezni. Egy alkalommal, amikor egyedül volt a templomtérben és épp a szertartás után ott maradt, kissé már hervadt tavaszi virágokat szedegette össze, egyszer csak fájdalom hasított a szívébe. Olyan váratlan volt az egész, hogy térdre rogyott. Egy pillanatra azt hitte, infarktust kapott, de ez a fájdalom, bár nagy erővel bírt, nem fizikai volt. Hirtelen feltárult benne mindaz, amit sok-sok év alatt elfojtott, elnyomott… látta a vékony-dongájú, fiatal fiút, akit kicsúfoltak az erősebb fiúk, aki titkon művész szeretett volna lenni, de nem volt rá lehetősége, aki verseket írt egy lánynak, de a lány elutasította, s ő úgy érezte, hiába mutatta meg neki, egy pillanatra sem látta meg a lelkét. Aki az emberekben való csalódása miatt Istenhez menekült, már egészen fiatalon az ő házába vonult, igazi gyógyírre mégsem talált, csak a tünetei múltak… aki, amikor gyengének vagy kevésnek gondolta, korbáccsal büntette magát… aki csak remeteként, a természetben és a szolgálatnak élve talált egyszerű boldogságra, ám az mégsem lehetett teljes, hisz’ ezt a részt magában mélyre elrejtette és hétpecsétes lakattal őrizte.

Most, hogy mindez megállíthatatlanul feljött, Antaro olyan fájdalmat élt meg, amilyet azelőtt soha, ám ez már nem volt hasonlatos múltbeli szenvedéseihez… azok mintha csak átáramlottak volna rajta, mint örvények az óceánban. Ő zokogott, s közben mégis mintha valamilyen földöntúli nyugalom szállta volna meg… figyelt. Hagyta… A vihar egyszer csak elült… és Antaro olyan békét tapasztalt, mint azelőtt soha.

Mintha napok teltek volna el, s közben csupán néhány óra. A színes ólomüveg ablakon besütött a napfény. Még délután volt. Antaro összesöpörte a maradék nárciszokat és nefelejcseket, és bedobta a lábánál heverő vászonzsákba. Felpillantott a falra, s mintha egyenesen egymás szemébe néztek volna Krisztussal. Ilyet sem tapasztalt még soha… tökéletesen egyek voltak… Isten nem volt többé különálló tőle.

Messze-messze, egy festői szépségű völgyben, mely két falu határán helyezkedett el éldegélt egy idős, de kortalanul ragyogó tekintetű ember a feleségével és a fiával. Háza egyik faluhoz sem tartozott, mégis összekötötte a két települést, és időről időre sokan felkeresték. Az emberek afféle bölcs mesternek tekintették, akinek a közelléte segít abban, hogy magukba mélyedjenek és megtalálják önmagukat, s akivel ugyanolyan könnyedén lehetett az élet nagy kérdéseiről beszélgetni, mint önfeledten játszani, bolondozni, alkotni.

A völgyben valahogy lassabban telt az idő, és minden pillanatnak mélyebb színe, íze, illata volt… s aki ott járt, abban megszületett a kívánság, hogy ő maga is a szeretet jelenlétében élje mindennapjait.