Az első pillanattól szeretik egymást a lóval. Nem kell egymáshoz szelídülniük, mert nincs bennük félelem. Fennakadást csupán a kobak okoz, azt bármilyen játékosan próbáljuk a fejére tenni, erőltetésnek veszi és kézzel-lábbal tiltakozik. Na meg a búcsú: nem tudjuk meg, meddig maradna rajta, de „nemnemnemet” skandál és sír, amikor le kell szállnia.
Szilaj – így hívják a gyerekekhez szokott, legyes szürke pónit. Öreg már, türelme és egykedvűsége végtelen, talán csak az hozza lázba, amikor megkapja az alma- és répaadagját. Nimród eteti.
Nem tudják egymás nevét és egyikük sem sajátította el a beszéd tudományát, talán ezért is olyan áttetsző közöttük a tér.
Eleinte picit csalódott vagyok. Azt hiszem, valamilyen különleges kapcsolatra vágytam, egy folyamatra, ami mélyül, erősödik, feloldoz. A fokozatosan felépülő bizalomra, amit ki kell érdemelni egymástól – ehhez képest olyan egyszerű minden. Mintha magára a kapcsolódásra nem is lenne szükség.
A harmadik alkalommal már vágtáztak is, a gyógypedagógus és segítsége remek emberek, jó érzéssel bízzuk rájuk, de azért még látótávolságon belül sétáljuk körbe a lágy lankák ölelte birtokot. A Zselic gyönyörű ősszel, mi pedig élvezzük azt a kis időt, amit fél szemünket a fiunkon tartva, mégis kettesben tölthetünk.
Ma messzebbre merészkedünk, az istállók során túlra. Az év talán utolsó rózsáit szagolgatjuk, az eső nyomait még magukon viselik, az illatuk mennyei. Mégis, van valami zavar az erőben, visszafordulva kiabálást, sírást hallunk. Amilyen gyorsan csak lehet, ott termünk.
- Nem látott titeket és egyszerűen leugrott, levetette magát a lóról. – A gyógypedagógus hangja remeg, érződik, ahogy magára erőlteti a nyugalmat. – Ne haragudjatok! Ilyen még nem történt. Isteni szerencse, hogy semmi baja nem lett!
Rajtunk már csak utórengésként futnak át az események, a gyerek teljesen nyugodt. Mintha nem is vele történt volna vagy törlődött volna belőle az iménti élmény. Itt vagyunk, minden rendben.
Nem kérdés, hogy jövő héten is eljövünk, de azért megfelelő távolságból figyeljük majd.
Enyhe az idő, de küszöbön már a tél, egészen korán alkonyul, ma pedig később is érkeztünk a foglalkozásra. A kivilágított lovarda sárga fénye még kontrasztosabbá teszi az égbolt sötétkékjét.
Nimród nem hajlandó feladatozni, helyette hanyatt veti magát a ló hátán és az eget nézi.
Egy darabig próbálják megakadályozni, de újra és újra megcsinálja, nem lehet vele bírni. Miután néhány gesztussal egyeztetünk, inkább hagyják.
A lassan úszó felhőfoszlányok mögött kigyúlnak az első csillagok. Az újhold keskeny sarlójával együtt kísérik a lovat és lovasát.
**
Az Autimesék egy pár perces novellákból álló sorozat, melynek darabjait itt olvashatod.
Csendvirágok című verses-novellás kötetemet itt vásárolhatod meg, első kisregényem, A folyó / Visszatérést pedig itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése